2017. szeptember 1., péntek

Kozmikus Közzététel – VIII/1.


DAVID ADAIR ÉLETÚTJA - A sorozat nyolcadik évadának nyitó epizódjaiban újabb katonai bennfentes vendéget köszönthetünk. David Adair kutatómérnök, a rakétatudomány, a repülőgép-hajtóművek és a nukleáris fizika területének szakértője. Igazi, hamisítatlan csodagyerekként 11 évesen megépítette első rakétáját, amelyet rádiótávirányítás segítségével 2500 km/h sebességre gyorsítva 16 km-es magasságba tudott felrepíteni. Ennek természetesen hamar híre ment, és a kisfiú tevékenysége azonnal felkeltette a Légierő figyelmét. 17 évesen elektromágnesesen összetartott fúziós hajtóművet épített – ilyet előtte senki sem épített a modern történelemben. Ezt a rakétát 1971-ben lőtték fel és Adair az USA Légierő tudományos díját kapta érte. Ezt követően meghívást kapott a haditengerészethez. Az ott töltött időszak 1972-82 között számos kihívást és újabb kitüntetéseket hozott számára. Ezen időszak alatt pilóta, búvár és repülőgépmotorok tanúsításával foglalkozó technikus vált belőle. A haditengerészetnél folytatott munkája után Intersect néven saját céget alapított. Az ezt követő harminc évben laboratóriumban dolgozott, továbbá az űrtechnológiák alkalmazásának kereskedelmi célú, iparágak közötti cseréjéről és megosztásáról tartott előadásokat.

Életútja azonban nem olyan egyszerű diadalmenet, mint ahogy az talán első olvasatra tűnhet. Mivel 15 évesen övé volt a leggyorsabb rakéta a Földön, a kormányzat úgy döntött, titkos forrásokat biztosít a fejlesztéshez, így David nagyon hamar a fekete projektek kellős közepén találta magát. A titkos létesítmények mélyén látottak és a felismerések hatására - hogy dédelgetett találmányát tömeggyártás után katonai célú megelőző csapásokra akarják majd felhasználni – váratlan lépésre szánta el magát, amely egész további életére kihatással bírt. A sorozat első három epizódjában David Adair rendkívüli történetével ismerkedhetünk meg.


Wilcock: Köszöntelek benneteket a Kozmikus Közzététel-ben, én David Wilcock vagyok és a mai epizódra egy igazán különleges meglepetéssel érkeztünk. Elhoztuk nektek az eredeti, 1997-es Disclosure Project keretében előlépő szemtanúk legkeményebbikét és valószínűleg a legintenzívebb történettel rendelkező bennfentesét, David Adair-t. David, köszöntelek a műsorban!

David Adair: Köszönöm, örülök, hogy itt lehetek.

Wilcock: Kérlek, mesélj egy kicsit magadról. Hol születtél, milyen gyerekkori élményeid vezettek el téged erre a nagyon bizarr területre?

Adair: Ha, ha, nagyon jól megfogalmaztad. Welch-ben születtem, Nyugat-Virginiában, Pocahontas megyében a 10-es számú Szénmezőn. Kicsit olyan volt, mint az Éhezők viadalá-ban, itt is különböző körzetek vannak, én a 10-es számú körzetben voltam. Kb három mérföldre attól, ahol én születtem, található Coalwood. Ott született az egyik rokonom, Homer Hickam, az "Októberi égbolt" című film írója.

(Szerk – Homer Hickam egy szénbányász fiából lett az egyik leghíresebb amerikai rakétamérnök. A vietnámi háborúban teljesített szolgálatot, később a NASA-nál mérnökként, űrhajótervezőként illetve űrhajósok kiképzőjeként dolgozott, majd irodalmi pályára lépett. Rocket Boys című nagy sikerű önéletrajzából 1999-ben film is készült.)

Ő és én mindketten egyetértünk abban, hogy valaminek lennie kell a vízben azon a környéken.:) Merthogy... én tudtam magamról, hogy más vagyok, mint a többiek. Anyám elmondott egy történetet. Azt mondta, hogy csupán másfél éves voltam, amikor éppen egy játékkal játszadoztam, ami természetesen egy rakétamodell volt és ő csak egyszerűen észrevett engem, amint a hűtő és a fal között játszom. Nem csinált semmit, csak engem nézett. Körbenéztem, találtam egy seprűt, alig tudtam még járni, de odamentem, a seprűvel kihúztam a rakétát, felkaptam és elvittem. És anyám ekkor azt mondta apámnak, Fred-nek: „Fred, van valami ebben a gyerekben, ami nem normális. Már eszközei vannak és megismer dolgokat. És még csak másfél éves.” 7 éves koromban elmentem a könyvtárba és öregem, ekkor kezdődött el minden. Elkezdtem a 6-os főosztályba tartozó könyveket olvasgatni, vagyis az alkalmazott tudományok területéhez tartozó könyveket, tudományos, igazi kőkemény tudományos és persze matematika könyveket. Ott volt egy idősebb könyvtáros, Mrs. Hunt-nak hívták. Felfigyelt rám és azt mondta nekem: „Ezeket a könyveket olvasod?" És én nem akartam okosnak látszani előtte, így hát azt mondtam: „Hát, ezekben nincsenek képek." Aztán megnézte őket és azt mondta: „Oké, lássuk akkor, hogy mit tudsz." Úgyhogy véletlenszerűen felkapott egy könyvet... azt hiszem a szingularitásról és fekete lyukakról szólt és tényleg csak alapvető elméleti tételek voltak benne, mert akkoriban, 1962-63 körül nem sok minden íródott még ebben a témában. De én végig olvastam ezeket a könyveket és elkezdtem magyarázni a könyvtárosnőnek, hogy hogyan működnek ezek részletesen: a csillagok összeomlása és a gravitációs mezők, az eseményhorizont, stb. És még képeket is rajzoltam hozzá, ő meg csak nézett. Azt mondta: „Ember, te tényleg elolvastad ezeket." Azt mondtam: „Igen." „Na, és hány könyvet olvastál el?" Azt mondtam: „Az összeset." Aztán megkérdezte tőlem: „Miért olvasod el őket most?" Azt válaszoltam neki: „Végigmegyek rajtuk és kijavítom a bennük lévő hibákat." És ő csak bámult rám és nem igazán tudtam megmondani, hogy vajon tényleg elhitte ezt nekem, vagy sem, vagy csak azt gondolta, hogy én okos vagyok, de végül azt mondta: „Mondok neked valamit. Szeretnél más könyvekhez is hozzájutni?" Mire én: „Oh, istenem. Hogyan lehetséges ez?" Azt mondta: „Ne mondd el senkinek, felhasználom a rendelkezésre álló forrásokat és megrendelem őket neked." És aztán halomba rakta őket. És ugye egy könyvben hivatkozások találhatók más könyvekre, úgyhogy ezek alapján építettem fel a listámat és oh, istenem, kb 1800 könyvet olvastam el pár év alatt. És onnantól kezdve ez képezte az alapot a munkámhoz.

Wilcock: Mi volt, ami leginkább lángra lobbantotta benned a szenvedélyt ebben az 1800 könyvben, amit elolvastál?

Adair: Leginkább az űrutazás. Bár mindenféle tudományt nagyon kedveltem – földi tudományt is. Nagyon kedveltem a földi tudományt, de leginkább az űrutazás, a meghajtás érdekelt, hogy hová juthat el ez az egész mondjuk mától számítva 100 év múlva. Egyszerűen csak szerettem olvasgatni, hogy mások mivel próbálkoztak, vagy mi olyasmin gondolkoztak, amit meg kellene csinálni.

Wilcock: Mi volt a legérdekesebb hiba, amit a könyvekben találtál?

Adair: A matematika. A matematika teljesen rossz volt, ezt azon nyomban meg tudtam mondani. És ennek jó oka volt. Semmi baj nem volt a könyvek szerzőivel. Ők csak olyan adatokkal dolgoztak, amik műholdakból, szondákból és más kutatási anyagokból érkeztek be, de akkoriban még nem voltak nagyteljesítményű számítógépeink. Átdolgoztam a matematikát, kiterjesztettem és megtaláltam hol vannak a hibák. Ők viszont nem tudták ezt, mert nem volt meg a támogató mechanizmus ahhoz, hogy ezt megtegyék. Nem tudom. Én viszont egyszerűen csak képes voltam erre.

Wilcock: Hogyan kezdted el alkalmazni ezt a tudást? Nyilvánvaló, hogy nem csak elolvastad a könyveket, hanem valamit kezdeni is akartál ezzel. Szóval hogyan kezdted el alkalmazni ezt a tudást?

Adair: Ez egy jó kérdés. Van egy eljárás, amit ilyenkor tehetünk, egy tudományos módszer. Megnézed az elméleti dolgokat és aztán továbblépsz az alkalmazott tudományok irányába. Mit jelenet ez köznyelven szólva? Azt jelenti, hogy mivel a meghajtást tanulmányoztam, elkezdtem rakétákat építeni. 


Először szilárd hajtóanyaggal kezdtem, megalkottam a saját szilárd hajtóanyagomat a rakétámhoz, ahogy Homer Hickam is tette. Az Estes hobbirakétái csak később jöttek ki, de azok nagyon lassúak és túl primitívek voltak. Úgy értem, a kínaiaknak 4000 évvel ezelőtt már volt puskaporuk. Így aztán átváltottam a kriogenikus folyadékokra, folyékony hidrogénre, folyékony oxigénre. Abból aztán sikerült némi erőt kinyerni. A kriogenikus folyadékok hőmérséklete kb mínusz 200 celsius fok körül van... amikor ilyesmit robbantasz fel, nagy tolóerőhöz jutsz. És ekkor elkezdhetsz foglalkozni mindenféle matematikai dologgal. De ez olyasvalamihez vezetett el, aminek még én sem voltam tudatában. Ma összesen kétféle típusú rakétamotor létezik – szilárd hajtóanyaggal és folyékony hajtóanyaggal működő. Nem használunk semmi mást. Nos, a nagy rakéta, amit építettem – Pitholem – egyiket sem használta ezek közül.

Wilcock: Mi az a Pitholem?

Adair: Pitholem volt a rakétám neve. Éppen azon dolgoztam, de nem adtam még neki nevet. És ekkor anyám bejött és azt mondta nekem: „Volt egy furcsa álmom veled." Én meg erre: "Oh, na ez jó lesz", merthogy anyámnak elég érdekes álmai voltak. Szóval azt kérdeztem: „Na, és mit álmodtál?" De azért közben dolgoztam tovább, hátat fordítva neki, éppen a szerelőpadon ügyködtem valamin. Azt mondta: „Láttam ezeket az óriási tribünöket, lelátókat kint a sivatagban. Vasúti sínek voltak köztük. Nagy vasúti mozdonyok – több is – tolták ezt a hatalmas rakétát az oldalára fektetve. És aztán megálltak. Építettek oda egy állványzatot, ami felvezetett az ajtajához. Kinyitottad az ajtót és kiléptél belőle. Nem volt haj a fejed tetején, csak az oldalán és az is ősz volt." Én meg... néhány percig csak ilyesmit hallottam anyámtól. Nem volt hajam? Hát, ez nem hangzik túl jól. Mindegy. Anyám pedig folytatta: „Mindenkit köszöntöttél, megköszönted, hogy eljöttek és azt mondtad: Lássuk ezt a dolgot. Csendet kérek, ne beszéljen senki. Csináljuk meg." Úgyhogy visszaléptem a rakétába. A mozdonyok eltolták egy vagy két mérföldnyire a tribüntől. Majd visszajöttek és akkor ez a micsoda bekapcsolt. Az oldalsó motorok bekapcsoltak. Megindult a sivatag felett, felment a hegy tetejéig és aztán anyám így folytatta: „Azt hiszem a fő motor úgy fénylett, mint a hegesztőmunkásoknál. Milyen fényes is az? Na, ez még annál is fényesebb volt. Úgy fénylett, mint a Nap." Majd azt mondta: „Nem láttuk, hogy elmentél. Egyszerűen csak történt egy robbanás, és eltűnt az egész. Az egyetlen, ami maradt utána a füst, ami szivárványszínű volt." Én meg azt mondtam erre: „Te jó ég, tökéletesen leírtad, hogyan néz ki a légkörünkben az elektromágneses fúziós meghajtó." És anyám nem tudott ilyesmikről. Úgyhogy azt mondtam: „Ez érdekes." Majd így folytatta: „Oh, és van még egy dolog. A rakéta oldalára rá volt festve a neve." „Tényleg? És mi volt az?" És ekkor azt mondta: „Itt van, leírtam neked egy papírra. Arra ébredtem, hogy ezt betűzöm. P-I-T-H-O-L-E-M." Olyan, mintha pithole lenne (aminek a jelentése gödör, verem), csak van egy M betű a végén, és így lesz Pitholem. Szóval Pitholem. Innen ered a rakétám neve.


2 megjegyzés:

  1. Köszönöm a fordítást.
    Az ilyen gyerekek nem a semmiből veszik a tudást. vagy emlékeznek vagy folyamatos sugallatot kapnak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vagy is-is :). KOoszonet az oldalert!

      Törlés